Kiss László eddig főként prózaíróként és a Bárka folyóirat szerkesztőjeként volt ismert. Az idei Könyvhétre a FISZ Hortus Conclusus sorozatában viszont kritikakötete jelent meg, egy könyvre való válogatás az elmúlt év kritikusi terméséből. A szerzővel a HC-könyvek sorozatszerkesztője, Falvai Mátyás készített e-mailinterjút.
FALVAI MÁTYÁS: A kritika alapvetően folyóiratokra kalibrált műfaj. Miért gondoltad fontosnak kötetbe gyűjtve kiadni kritikai írásaidat?
KISS LÁSZLÓ: Talán egyetlen egyszer játszottam el a gondolattal, hogy a kétezres évek eleje óta írott kritikáimat jó volna kötetbe rendezni. A terv különlegességét, még inkább őszintén naiv átgondolatlanságát az adja, hogy ez az egyetlen egyszer eljátszás valamikor 2005 tájékán volt, körülbelül 16 kritikával a birtokomban. Aztán szerencsére elfelejtettem, ment tovább a munka, amikor tavaly tavasszal belebotlottam egy pályázatba. Az Akadémia írta ki, kutató pedagógusoknak. Egy ideje nem „kutatok”, de fölmerült bennem, hogy írok egy tanulmányt kortárs líra vs. klasszikus költészet tematikában, paródia, újraírás, ilyen szempontok szerint. Aztán arra gondoltam, hogy a meglévő 30-40 kritikából összeállítok egy kötetszerűt, szépen tagoltat, és azt nyújtom be. Ezen dolgoztam a 2010-es nyáron, s nem fölöslegesen: az akadémiai pályázaton elismerték a munkám – ezután hívott Szabó Tibor Benjámin, hogy a FISZ kiadná a pályadíjas anyagot.
F.M.: Furcsa dolog, amikor könyvekről írott kritikákból könyv lesz, amiről talán újabb kritikák születnek. A kritikakötetekkel kapcsolatban gyakran felmerül, hogy kiadásuk nincs kellőképpen megindokolva, a válogatás esetlegesnek tűnik, és nincs – úgymond – hozzáadott értékük. A Te könyved esetében nem érzek ilyesmit. Úgy látom, a válogatás célkitűzése egyfajta valós – bár a teljességre törekvésre természetesen nem apelláló – keresztmetszet adása volt az utóbbi pár év irodalmi törekvéséből. Mik voltak a válogatás szempontjai, miért pont ezek a szövegek kerültek be a kötetbe?
K.L.: Kedves, hogy a keresztmetszet szót használod, de nem merném felvállalni, hogy ilyet tudok adni a kortárs irodalom iránt érdeklődő olvasónak. Részint az olvasásra fordítható kevés időm miatt, részint mert bármennyire nyitott vagyok, és bárhogy szeretném, sok mindent nem tudok „bevenni”. Ezért a kötet összeállításakor arra törekedtem, hogy olyan szövegek kerüljenek a végül a Kis és egyéb világok címen megjelent könyvbe, amelyek valamilyen módon párbeszédbe lépnek vagy léphetnek egymással, s amelyek az ízlésemet tükrözik. Ez az én helyezések nélküli kortárs irodalmi toplistám. Ami a gyűjtemény szerkezetét illeti, három ciklusra tagoltam a szövegeket: az elsőbe a versekről, a másodikba a novelláskötetekről, a harmadikba pedig a regényekről szóló recenziókat vettem föl.
(Folytatás az ugrás után!)
F.M.: Úgy érzem, az irodalompolitikai frontvonalakról sem vagy hajlandó tudomást venni. A szerkesztés során a kiegyensúlyozottság kimondott cél volt, vagy – az általad is szerkesztett Bárka folyóirat eszmeiségéhez hűen – egyszerűen figyelmen kívül hagyható tényezőről van szó?
K.L.: Figyelmen kívül hagyható tényezőről van szó. Jó arra gondolni, hogy szerkesztés közben eszembe sem jutottak az úgynevezett frontvonalak, de még jobb arra, hogy utóbb, amikor átfutottam a tartalomjegyzéken, nyoma sem volt ezeknek a könyvben. A Bárka szerkesztése is azért lehet ilyen szempontból „problémátlan”, mert nem ezeket tartjuk szem előtt, amikor a kéziratokkal dolgozunk, számot állítunk össze, ötletelünk a barkaonline.hu fejlesztésével kapcsolatban.
F.M.: Az a tény, hogy magad is szépíró vagy, nem terheli meg kritikusi énedet kettőzött felelősséggel? Nem tartasz tőle, hogy legalább olyan elvárási szinttel találkoznak majd írásaid, mint amellyel kritikusként az általad vizsgált szövegeket ütközteted?
K.L.: Nem, nincs bennem félsz ettől, s nem csak azért, mert nem vagyok nagymérgű kritikus – úgy érzem, jóindulatúan bánok a tárgyalt könyvvel, de persze ha valami szemet szúr olvasáskor, annak hangot adok. Tehát nem amolyan kisállat-simogatós kötet a Kis és egyéb világok. Amit fölvetettél, azt a felelősséget elsősorban szerkesztőként érzem. Amikor visszaadok egy novellát vagy verscsokrot, gyakran eszembe jut, hogy rendszeresen én sem tudok hozni egy jó szintet, s hogy bizonyosan publikáltam már olyan szöveget, amelyet Kiss László nem tartott volna a Bárkánál. Ilyenkor azért az is eszembe jut, hogy olykor nekem is több kört kell tennem egy-egy írással, ha épp nem visszautasítás a jussom, és az is, hogy a Bárkán kívül rengeteg lap létezik, amelyben lehet publikálni.
F.M.: Kritikai írásaid alapossága, reflektáltsága, gondos felépítettsége olyan elmélyült kritikust sejtet, aki tudatában van munkája fontosságának. Jóllehet időről időre felhangzik különböző fórumokon a szkeptikus szólam: kritikára igazából nincs is szükség, hatása pedig igencsak megkérdőjelezhető. Te hogy látod a kritika helyét, szerepét, hatását a mai irodalmi élet kontextusában?
K.L.: Nem egy szerzőtől hallani, hogy nem érdemes a kritikákkal foglalkozni. Dehogynem érdemes. Ha fütyülök a kritikára, fütyülök az olvasóra, az ő véleményére is. Amikor összeállt a könyv, elgondolkodtam, a tárgyalt írókon és költőkön kívül ki lehet még kíváncsi erre a műfajra, kinek lehet jó vagy fontos, de mielőtt összezuhantam volna, érkezett is a máskülönben teljesen evidens válasz: kutatóknak, egyetemistáknak, OKTV-zőknek, bárkinek, aki a kortárs irodalom recepciójával csak kicsit is foglalkozik.
F.M.: Van olyan számodra fontos szerző, aki nem fért bele a kötetbe, akiről még nem írtál, de nagyra tartod, esetleg olyasvalaki, akit sokra becsülsz, kedvelsz, mégsem vállalkoznál arra, hogy írj a műveiről?
K.L.: Szívesen mondanám, hogy van, de miután az egyetemista szemmel megközelíthetetlennek tűnő Krasznahorkai Lászlóról két ízben is megtettem, nem volna igaz. Nincs mitől tartani, mindenki csak szöveg.
